2016.09.29.

Menekülök. Lucskos, latyakos talaj, nedves falevelek, ázott moha, minden második lépésemmel elsüllyedek az ingoványos sártengerben, de kétségbeesetten igyekszem előre, kapaszkodom a vizes ágakba, melyek hol kicsúsznak a kezemből, hol visszaütnek és feltépik a bőrömet a karjaimon, a nyakamon, az arcomon…  Vastag köd mindenfelé, a fák sziluettjei ijesztően merednek felém, túlvilági táj… De én csak törtetek előre, tovább, hajtom magam pokoli erőfeszítéssel… Fojtogat a párás levegő, már hörgök a légszomjtól, ólomsúlyúak a végtagjaim, az arcomon vastag patakokban folyik a sáros izzadság, alig látok valamit, de vonszolom magam tovább, előre….  Hangtalan, áporodott sötétség vesz körül, tapogatózom, nem tudom merre tartok, csak egy dolog biztos, menekülnöm kell… Mi elől is? Nem tudom, mert nem merek hátranézni… Ki is volt, aki a parancs ellenére hátranézett? Lót? Vagy a felesége? Nem érdekes, menekülni kell… De mi lett velük? Valami rémlik, de gondolkodni sem bírok…  Sóbálvány? Na, az nem lenne jó, hogyan menekülök akkor tovább? De befészkelődött már ez a gondolat a fejembe, meg kell fordulni, szembenézni vele… velük… Kikkel?  Milyen démonok követnek? Hirtelen elhatározással megfordulok… Valaki egy dárdát dob felém! Egy éles dárdát! Látom hasítani felém, mint egy lassított felvételen, az éles fém egyre csak közeledik hozzám… nem tudok védekezni… és ekkor belém fúródik!  Lenézek: dárda áll ki a csípőmből! Éles fájdalmat érzek az oldalamban! Felébredek…

Éles fájdalom a csípőmben.  Vagy tizedszer ma éjjel is. Mindegyre erre ébredek. Bárhogy fekszem, a vége az lesz, hogy a fájdalom kirángat az egyre felszínesebb, de annál rémisztőbb álomból. Minden éjjel a pokol bugyrait járom a fáradtság vastag takarója alatt.

Kikecmergek az ágyból. Sötétben tapogatózom a fürdő felé, nem akarom Eriket is felébreszteni. A legegyszerűbb mozdulatok is gondot okoznak. Főleg ilyen hajnali órában. Később kicsit bejáródok. Kell ugyan ahhoz 5-6 perc hideg-meleg vizes váltózuhany, 10 perc hengerezés és 30 perc nyújtogatás. Közben a kávém. Ennyire van szükségem minden nap, hogy elinduljak. Két nap múlva viszont a világbajnokságon indulok. Nem így képzeltem.

Három hónapja agonizál a csípőm, és vele együtt én is. Hol tudok edzeni, hol nem. Három hete teljesítettem egy brutális versenyt, másodikként értem célba. Szükségem volt arra a versenyre lelkileg, hogy egyáltalán gondolni tudjak a világbajnokságra. Nem akartam visszalépni.  Most nem.  Járni sem tudok rendesen, de egy kemény, kb. 4 órás versenyre készülök.  A Spártai Világbajnokságra.  Nem véletlenül álmodom, hogy négykézláb próbálok kimászni a szakadékból, de minden erőfeszítésemmel csak egyre mélyebbre csúszom... 

2017.02.24

Ennek már jópár hónapja…. A vb-t teljesítettem. Büszkén. Nem az eredményemre, hanem az erőfeszítésemre. Amikor az ember fizikailag gyenge, akkor erősödik meg mentálisan és érzelmileg. Könnyű jól versenyezni, ha jól felkészültél, ha dagadnak az izmaid az erőtől, ha tele vagy energiával és önbizalommal. Másként nem is szabad – mondják egyesek. Fáradtan, sérülten, lehangoltan ne állj rajthoz. Miért is ne? Mert nem tudod a legjobbadat nyújtani, mert kudarcélmény lesz, és talán még jobban lesérülsz.

Ennél jobban már nem igen tudok lesérülni, ezt valahogy éreztem. Mi a kudarc?  Másokhoz mérten gyengén teljesíteni? Nem bekerülni az első… akárhány közé? Nem. Számomra ekkor átértékelődött minden. Egy versenyen az a kudarc, ha a saját felkészülésedhez, a saját fizikai és mentális képességeidhez képest gyengén teljesítesz. Ha nem tudod és nem is akarod magadból kihozni a legjobbat. A helyezés relatív. Nem mindig másokkal, néha magaddal is kell versenyezni. Ez nagy lecke volt számomra az élettől. Addig a siker motivált, a dobogó, az élmezőny. Mert addig – többé-kevésbé – ott volt a helyem. Most? Nyilván egy kórházban… de erre még nem gondoltam. A versenyt mindenáron teljesíteni akartam.

Most ez nem versenybeszámoló, úgyhogy pár gondolattal le is zárnám: pillanatig nem merült fel bennem verseny közben, hogy abbahagyom. Nem fájt semmim, nem érdekelt semmi, csak egy cél lebegett előttem: végigmenni a pályán, minél kevesebb hibával. Életem leghosszabb versenye lett, de talán erre vagyok a legbüszkébb. Mivel verseny előtt fizikailag már nem voltam képes edzeni, szinte csak mentálisan készültem. Ez olyan jól sikerült, hogy a verseny közben eszembe sem jutott, hogy lenne bármilyen sérülésem is. Csak a feladatokra koncentráltam, nem foglalkoztam semmi mással, csak arra figyeltem, hogy minél gyorsabban haladjak, egyik akadály a másik után, mígnem egyszer csak ott voltam a célban. Középmezőnyben végeztem, de kit érdekelt ez akkor?

Tényleg ennyit számít a mentális felkészülés? Ez most komoly bizonyítást lelt.  Állítom, hogy ha egészséges lettem volna, nem tudok ilyen belső erőt összegyűjteni a versenyre. Ezt a keménységet, ezt a kompromisszum-mentes határozottságot, ezt a kitartást, ezt a „foggal-körömmel harcolok” mentalitást csak a hendikepemnek köszönhettem.  Jó kis lecke önismeretből!

Verseny után pár hónap pihentetés és mindenféle kezelés után kiderült, hogy nem tudom a műtétet elkerülni. Már nem zavart a gondolat, tulajdonképpen alig vártam már, hogy túl legyek rajta. Csomagoltam, készülődtem rá, mint egy terhes nő a szülésre. Fizikailag, mentálisan és érzelmileg. A műtét reggelén olyan érzésem volt, mintha egy rajt előtt állnék – kis gyomorgörcs, kis izgalom, de összességében az a pozitív várakozás, ami minden versenyt megelőz. Az a „mindent adjunk bele, nem lesz kellemes, de a végeredmény mindent felülír” érzés…

A kórházba vittem magammal a motivációs táblámat: dobogós fényképek, idézetek, a kórház fotója, a műtétről egy elméleti leírás, és pár erőt adó mantra a műtét utánra. De a legnagyobb kincs, amit magammal vittem az a hitem volt. Erős vagyok, jó kezekben vagyok, sikerül a műtét, meggyógyulok,  szorgalmasan végzem a rehabot, egészséges leszek. Újra futhatok!  Egy kínai mondás szerint „soha ne nézz arra, amerre nem akarsz menni”. Hát én csak arra néztem, amerre haladni akartam.

Már két hét telt el a műtét óta. Mit érzek most? Megkönnyebbülést. Nem lesz könnyű 6 hétig mankózni, és nem lesz könnyű újrakezdeni a futást. De az edzéseket elkezdtem már. Nem csak a mentálisat. A gyógytorna lett az új edzésmódszerem, nálam szorgalmasabban nem sokan végzik ezeket az unalmas gyakorlatokat, az biztos.  Az edzőterembe is ellátogatok. Titokban élvezem, ahogy rám néznek az emberek, amikor két mankóval odabicegek az állványhoz, eldobom a mankóimat, húzódzkodok 8-10-et,  - helyesen, keményen –  majd ismét összeszedem a mankóimat és tovább bicegek a következő eszközig.

Sokan kérdik: a sportolástól alakult ki a sérülésem? Hát, nem is a kanapén üldögéléstől…. És újra ugyanazt akarom csinálni? Igen! És ha még egyszer lesérülök, mi lesz? Gondolom ugyanaz: úgy fogok hozzáállni a felépüléshez is, akár egy versenyre való felkészüléshez. Mindent teljes erőbedobással. Nem tudok másképp. Nincs más út. Nincs más mód. Vagy padlógáz, vagy semmi. De egy dolog biztos: mindig bízok magamban, mindig hiszek abban, hogy bármi sikerülni fog, amit akarok. Honnan jön ez a hit, ez a bizalom? Nem tudom. De szeretném megfogalmazni és átadni másoknak is. Egyelőre keresem ehhez a szavakat….