Lementem egy boulder edzésre – hogy követhetem el ilyen meggondolatlanságot!!?? – és meglepően érdekes sportpszichológiai tapasztalatokkal lettem gazdagabb. Megosztom. Először az élményt, utána a gondolataimat.Pontokba szedve.

Alig 5 hónapja volt a csípőműtétem. Nem ez lenne az ideális sport számomra. Mégis valahogy lekeveredek a terembe. Azt várom, hogy az edző arrogánsan elutasít, hogy ez nem nekem való. Nem teszi. Ok, akkor lássuk tovább. Az a bemelegítés, hogy 10-szer fel kell másznom a fal közepéig és leugranom. Itt az újabb kiszállási lehetőség – gondolom magamban. Biztos elfelejtette, hogy nekem nem szabad ugrani. Megfordul a fejemben, hogy itt köszönöm meg és illedelmesen kihátrálok. De valamiért nem teszem. Elkezdek leugrálni, félszegen, félősen, alacsonyabbról, mint ahogy kellene, de nem mondok nemet. Működik, kutya bajom. Most elkezd az utakról beszélni. Nekem az is kihívás lenne, hogy az összes műfogást használva feljussak, erre most elkezdi az utat magyarázni. 5  fogás, nem több. Ennyit használhatok. Hát akkor biztos meg lehet valahogy csinálni. Mielőtt elbizonytalanodnék, inkább gyorsan belevágok. Viszonylag hamar eljutok a negyedikig. Nem, innen lehetetlen továbbjutni. Nem nekem. Először vagyok itt, nem? Észreveszem, hogy kifogásokat keresek. Akkor miért nem maradtam otthon? Ez egy racionális kérdésnek tűnik 4 méter magasságban, pláné úgy, hogy félek leugrani. OK, akkor koncentrálnom kell lejutni. Megvan. Miért nem sikerült? – kérdi. Az utolsót nem érem el. Dehogynem. Menj fel! OK. Tedd ide ez a lábad, tedd oda azt a lábad – mondja - és már fenn is vagyok. Ilyen könnyen? Ilyen egyszerűen? Bakker… Ezt én miért nem láttam meg? Na, itt valami kis szikra meggyullad bennem, de nincs időm evvel foglalkozni. Figyelnem kell, mert most magyarázza a következő utat. Ha nem jegyzem meg, büntetés. Na, végre valami ismerős. Nem gond. De az igen, ha a fal közepén tanácstalanul lógok. A második út is megvan. Egész jó. Jön a harmadik. Na, mire megjött volna az önbizalmam, most el is illan. Biztos, hogy ezt akarom? Itt állok egy negatív falon, mindjárt hátrazuhanok, közben kiabálnak lentről, hogy menjek már tovább…  Nincs is időm arra gondolni, hogy én ezt nem tudom. Menni kell tovább, ha nem, akkor elfáradok a kapaszkodásban. Lépek, hirtelen minden könnyebb lesz. Megállok – valami szakkifejezést viselő állásban – de én azt sem tudom, hol van az egyik meg a másik lábam. Újabb út. Megint elakadás. Fogalmam sincs, hogyan oldjam meg. Az edző segít. Megint az „aha” érzés. Rájövök, milyen korlátoltan gondolkodtam addig, hogy leszűkítettem a saját mozgásterem. De jobb leszek-e valaha ebben? Képes leszek tanulni a hibáimból? Sokáig nincs lehetőségem ezen elmélázni, mert megint jön egy „beszarás” helyzet. Ott kapaszkodok görcsösen már majdnem a fal tetején. Tanácstalan vagyok, egyre fáradtabb, az alkarjaim betonkemények, az ujjaim görcsösen elfehéredve. Hirtelen elkezdem érezni a szívdobogásom. Na, kb így kezdődhet egy pánikroham. Amit most nem engedhetek meg magamnak. Gyorsan feladatot adok az agyamnak, hogy ne magamat figyelgessem: hova tehetném a lábam? Hogy könnyíthetnék a súlyomon? Bár nem tudok teljesen felmenni, de az ijedtség elmúlt, szépen lejövök. Párszor már megfordult a fejemben, hogy megköszönöm és megyek átöltözni, de már lassan 2 órája itt vagyok. Most már csak kibírom a végéig. Bár a cipő iszonyatosan szorít. Kutyaszorítóban vagyok – villan be hirtelen az agyamba. Az utolsó út tényleg a „mission impossible” számomra. Fel kell másznom majdnem a tetejére, és ott úgy kell oldalaznom, hogy a kezemnek nincs kapaszkodó. Rá kell cuppannom az enyhén pozitív falra, és nagyon finom mozdulatokkal haladni. Az első próbálkozásnál feladom. Lejövök. De aztán elszégyellem magam. Visszamegyek. Nem jutok sokkal messzebbre. Ismét le. Majdnem indulnék az öltöző felé, amikor hirtelen felindulásból újra elkezdek kapaszkodni. A francba, jó lenne úgy hazamenni, hogy megcsináltam. Most már nagyon közel jutok. A falon ismét elkap a „mileszhamostinnenleesek” feeling, de ezt már tudom kezelni: csak a feladatra fókuszálok! Nagyon közel jutok az utolsó fogáshoz. 15-20cm. De nem lesz meg. Lejövök. Csak úgy zubog az adrenalin az ereimben. Van is sikerélmény, meg nincs is. Azt érzem, hogy ezt még gyakorolni kéne. Az „ide soha többé már nem jövök” gondolatot kezdi felváltani a „vissza kell jönnöm még egyszer megpróbálni” érzés. Na,most már tudom, hogyan lesznek egyesek függők. Nem én, dehogy. De azért jövő héten még lejövök. Utána meglátjuk.

Függetlenül attól, hogy milyen sportot űzöl, érdemes lejönni párszor boulderezni. Fizikai szempontból is biztos sok előnye van, de mentálisan hihetetlen sokat tehetsz magadért, ha megéled ezeket a tapasztalatokat. Szerintem ezért:

• Úgy dolgoztatod meg az izmaidat, hogy nincs tétje a dolognak. Ha bénázol, ez természetes, nem kell „kudarcnak” felfogni, hiszen nem ez a te sportod. Ha valami sikerül, akkor szépen megveregetheted a saját vállad (az edző nem fogja J )
• Ha fásult vagy és egy kicsit elveszítetted a motivációdat a saját sportágadban, ez az élmény – de főleg az adrenalin - biztos „felráz”
• Viszonylag hamar lehet sikerélményed, mert ami az elején nagyon nehéznek tűnt, azt - néhány jó tanács után – simán meg tudod csinálni
• Jó kikapcsolódás, mert annyira kell koncentrálnod, hogy teljesen kiürül az agyad
• Aprópó koncentráció – ezt itt (szó szerint) magas fokon gyakorolhatod, mert ha nem figyelsz, egyszerűen leesel.
• Gyakorolhatod a gondolat stop-ot. Tudod, amikor verseny közben arra kezdesz gondolni, hogy milyen jók a többiek, neked ez nem biztos, hogy megy…stb. - ilyenkor nehéz leállítani a gondolataidat. Na, itt állandóan „gondola stop” van, mert ha egy kicsit is elbizonytalanodsz vagy bepánikolsz, akkor nagyon kellemetlen lesz a leugrás
• Egy edzés alatt többször is lehet gyakorolni a „nekem ez nem megy”, aztán „mégis sikerült” tapasztalatot, amit utána át tudsz vinni a saját sportágadba
• Megtanít arra, hogy a korlátok a saját fejedben léteznek – amikor azt gondolod valamire, hogy ezt nem lehet megcsinálni, és az edző csak egyetlen tippet mond, amivel könnyedén továbblépsz, na akkor érzed, hogy kicsit mégis csak be voltál szűkülve
• Gyakorolhatod az „egyszerre csak egy lépést” előre vagy „az elefántot is meg lehet enni – falatonként” versenystratégiát
• Akinek viszont túlzott egó problémája van, ott megmutatja ez a sport, hogy hol a helye. Alázatot tanít.
• És akkor az általános dolgokról még nem is beszéltem – hogy változatosságot visz az egyébként monoton edzésrutinba, más izmokat mozgat meg, erősít, izgalmas, jó móka, nevetés, új társaság, stb.