Azért eddzünk, hogy fejlődjünk. Azért vetjük alá magunkat nap mint nap újabb és újabb adag terhelésnek, mert célunk van vele. Márpedig, ha elég okosan építjük fel az edzéstervet, ha betartjuk a regenerálódás szabályait, és ha minden más edzésen kívüli tényezőt is megpróbálunk kontrollálni – tápanyagbevitelt, alvásminőséget, ésatöbbit – akkor jogosan várjuk el, hogy fejlődjünk. Hiszen erről szól a „szuperkompenzáció” fiziológiai folyamata is, kihívás alá helyezzük a szervezetünket, hogy az majd felkészüljön egy mégy nagyobb kihívásra, - mert biztos, mi biztos, ő készenlétben szeretne lenni mindenre, meg szeretné védeni magát bármilyen helyzetbe is kerüljön. A „bármilyen” helyzetet pedig az eddigi erőfeszítések mércéjéhez igazítja, a múltból nyer ehhez iránymutatást az eddigi edzések és versenyek alapján.

A kezdő sportoló nagyon gyorsan fejlődik, hétről hétre javul valamilyen dimenzióban: időben, távban, súlyban… Ez nagyon jól is jön, plusz motivációt és lelkesedést ad a folytatáshoz. Ez a mézesmadzag! Az egónk megszokja a folyamatos pozitív visszajelzést, ráharap a siker ízére. Aztán a fejlődés ritmusa egy kicsit lassul, de továbbra is mérhető, érezhető, megfogható. Jönnek az újabb és újabb egyéni csúcsok, amelyeknek mindig nagyon örülünk, megünnepeljük, feljegyezzük, kiposztoljuk. Az alapos sportoló vezeti is az edzésnaplójában, majd levonja a következtetést: milyen edzésmunkát végzett, milyen terhelésnek vetette alá magát, hogy újabb előrelépést könyvelhessen el. Minden megy szépen, mint a karikacsapás, kivéve, amikor nem.

Aki már pár éves sportolói múltat tud maga mögött, az biztos tapasztalta, hogy a fejlődés nem egy bombabiztos folyamat, nem lehet úgy számítani rá, mint egy japán vonatra, sőt, néha meg is tréfál, mert pont akkor lep meg, amikor a legkevésbé számítottunk rá. Közben összezavarodunk, elkezdünk kapkodni, túledzeni, mereven ragaszkodni receptekhez, amelyek beváltak ugyan a múltban, de mára valahogy már elveszítették a varázserejüket. Bosszankodunk, frusztráltak leszünk, dühösen lapozzuk vissza a tavalyi edzésnaplónkat, közben újabb csalódást okozó edzéseken és versenyeken próbáljuk túltenni magunkat.

Ha pont ilyen periódusunkban vagyunk, olvassuk el az alábbi tippeket. Ha nem, akkor jó tegyük el, a jövőben elég valószínű, hogy jól jönnek majd!

1. A fejlődés nem lineáris. Egy rövid fejlődési periódust gyakran követ egy hosszabb stagnálás, majd újra nekilódul a fejlődés. Ami nem azt jelenti, hogy a stagnálás alatti edzésmunka nem jó vagy hiábavaló. Néha még egy kis visszalépés is tapasztalható egy újabb fejlődési periódus előtt. Egyszerűen így működik a szervezet. Azt már a fogyókúráknál is tapasztalhattuk, hogy nem egyenletesen adunk le súlyt, van, amikor a szervezet ellenáll, stabilizálja magát, tartalékol, de ha elég következetesek vagyunk, akkor előbb utóbb megtörténik a kívánt változás. Ezért egy elkezdett edzéstervet sem kéne idő előtt sutba dobni, a türelem és a következetesség előbb utóbb meghozza gyümölcsét.

2. Nincs tökéletes recept – azaz edzésterv. Minden szervezet egyedi, minden szervezet másként reagál az ingerekre, és ugyanaz a szervezet is időnként eltérő válaszokat ad ugyanazokra az ingerekre. Nagyon szép lenne, ha mindent matematikai egyenletekkel ki tudnánk előre számolni, de azt már a „nagyoktól” is tudjuk, hogy a formába hozás nem mindig sikerül tökéletesen. Azaz, egyszer működik, máskor pedig nem. Próbáljunk meg minél több fontos tényezőt figyelemmel követni, vezessünk pontos edzéstervet, jegyezzünk fel mindet, ami kapcsolatba hozható a fizikai formánkkal, egy idő után majd szépen kirajzolódik a mátrix.

3. Változatosság. A szervezet nagyon hamar megszokja az ingereket, és már nem reagál ugyanúgy rájuk. Ami régebben fejlődést váltott ki, az egy idő után csak a szinten tartáshoz lesz elég, főleg, ha telnek múlnak az évek. Időnként szükség van egy kis változatosságra, újfajta terhelésre, okosabb, szofisztikáltabb edzéstervre. Egy fiatal szervezet jól reagál mindenre, és könnyen fejlődik. Sok-sok edzésben töltött év után a testnek már többre és másra is szüksége lesz. Egy érettebb sportolónak több erősítést és mobilitást célszerű beiktatnia az edzéstervébe. A pszichés fáradtság ellen is jól jönnek az újfajta edzésmódszerek, egy kis játékosság, egy kis újfajta kihívás fel tudja pörgetni mentálisan is a sportolót.

4. Intenzitás. Egy idő után az edzésmennyiséget már nem növelhetjük, különben a szervezet nem tudja megfelelően kipihenni magát. Az intenzitást viszont mindig lehet variálni. Variálni, és nem egyöntetűen növelni! Alapozás időszakában az intenzitás alacsonyabb, aztán fokozatosan növekszik, majd a formába hozás időszakában éri el a maximumot, ezzel párhuzamosan a mennyiség csökken. Az intenzitással még felkészülési időszakban is lehet játszadozni, hiszen a mindig mindent ugyanolyan tempóra vagy súllyal teljesíteni csak hozzászoktatja a szervezetet egy szinthez, ahonnan majd nehezebb kimozdítani. Néha szándékosan kell egy kicsit visszavenni, hogy a következő edzésre „felgyűljön” a fizikai erő, motiváció és belső tűz.

5. Áttörés. Létezik egy áttörésnek nevezett jelenség, amikor a sportoló teljesítménye hirtelen egy új szintre lép, és ettől kezdve azt tartani is tudja, tehát nem egyszeri kiugrásról van szó. Érdekes módon az áttörés nem a nagyon intenzív terhelések időszakában történik meg, hanem sokszor egy kisebb pihenő beiktatásával, akár sérülés utáni visszatérés után. Elég egyértelmű tehát, hogy szervezetnek idő kell a regenerálódáshoz, és csak úgy tud egy eddigieknél nagyobb teljesítményt elérni, ha az intenzív terhelés után lehetősége van a pihenésre, feltöltődésre.

6. Külső tényezők. Meleg, páratartalom, időeltolódás, felborult bioritmus, idegen környezet, nem megszokott táplálék, magánéleti stressz, és még sorolhatnám. Nem mindig vagyunk tudatában annak, ami zavar. Néha az is elég, hogy két éjszakán keresztül pár fokkal melegebb szobában aludtunk, és nem úgy tudtunk pihenni, ahogyan azt eddig megszoktuk.

7. Görcsösen követni a számokat. Nem egyszer okoz az is gondot, hogy az önértékelésünket túlzottan is a teljesítményünkhöz, azaz az újabb egyéni csúcsokhoz kötjük. Aztán ha valamilyen okból kifolyólag ez nem jön össze, akkor indul is a negatív spirál: valamit nem csinálok jól, már nem vagyok elég jó, mi lesz így a következő versenyen, nem tudom kevesebbel beérni, milyen jó volt, amikor újabb csúcsot ünnepelhettem, most muszáj összejönnie, muszáj javítani, …. nem, most sem javítottam. Legközelebb már félve indulunk neki, ami természetesen nem az ideális lelkiállapot a csúcsok döntögetéséhez, de még a jó teljesítményhez sem.

Ha magamba nézek, a fenti hibákat mind elkövettem, egytől egyig. Nem egyszer lett sérülés a túledzésből, amit egy újabb csúcs hajszolása erőszakolt ki. A sport egy türelmet és bölcsességet igénylő tevékenység. Ha ezt nem vagyunk képesek felismerni, akkor legalább legyen egy jó edzőnk, akire hallgatunk is. Ő majd objektívebben látja a helyzetet, és segít elkerülni a túlontúl ambíciós felettes énünk vagy a nárcisztikus egónk diktálta csapdákat. Egy újabb egyéni csúcs mit sem változtat az önbecsülésünkön, és egy gyengébb edzés vagy egy rosszul sikerült verseny sem vezet visszafordíthatatlan lelki károsodáshoz.

És végezetül:

8. A sport az életünk nagyon sok területére gyakorol pozitív hatást. Egészségesebbek, erősebbek leszünk általa, összeszedettségre, hatékonyságra tanít. Feszültséget vezetünk le nap mint nap, endorfinokat szabadít fel, tehát igen, nagyon sok örömöt is okoz! Új barátokat szerezhetünk, kitágul a perspektívánk, tanulunk magunkról és a világról. De mit sem ér az egész, ha nem szeretjük azt, amit csinálunk. Ha a sportolás elveszíti azt az elsődleges funkcióját, hogy élvezzük, amit csinálunk. Ha folyamatosan csak a számokat lessük, a kütyüket nézegetjük, és elfelejtjük, hogy nem csak az objektív, mérhető eredmények a fontosak. Mert nincs olyan kütyű, amivel a boldogságunkat mérhetjük, nincs mércéje a saját magunkkal töltött örömteli perceknek, nincs mértékegység a felszabadultság érzésére, ahogyan azt sem tudjuk számszerűsíteni, hogy milyen pozitív irányba változtatta meg a személyiségünket a sport.

A fejlődés az élet értelme. A változás, a haladás genetikailag kódolt az összes élőlényben. Fejlődésre vágyni a sportoló természetes lelkiállapota. Ez adja a belső tüzet, ez hajt előre. Mégis, ne emeljük piedesztálra, mint az egyetlen értelmes célt. Minél görcsösebben akarjuk, annál könnyebben csúszhat ki a kezünk közül. Tekintsünk úgy rá, mint egy szeszélyes jelenségre, amit csak türelemmel, kitartással, következeteséggel és rugalmassággal hódíthatunk meg!