A pszichológia, így a sportpszichológia is néha érdekes terápiás eszközökhöz nyúl. Sőt, egyenesen banális, gyerekes megoldásokat javasol. Legalábbis egy racionális, ésszerű gondolkodást követő felnőtt egyén számára ezek néha annak tűnhetnek. Sokszor meg is jegyzik:”Ennyi?  És ettől jobb lesz? Mitől működne ez?” Nos, pont attól, amitől a sok tudattalan, a lelkünk mélyén berögzült meggyőződés, hiedelem, magunkkal cipelt teher, sérülés és téves következtetés is működik nap mint nap, a legértelmesebb és legracionálisabb elmék esetében is.

Nézzünk egy-két példát. Mérkőzés vagy verseny előtt sok sportoló használja azt a technikát, hogy valamilyen állatnak, esetleg természeti jelenségnek képzeli magát: „gepárd vagyok”, vagy „én vagyok a tornádó”. Egy bokszoló azt képzeli el, hogy a karja olyan gyorsan nyúl ki és vissza, mint egy béka nyelve, amely villámgyorsan elkapja a legyet. Ezek a technikák csökkentik a szorongást, növelik az önbizalmat, és a fókuszálást is segítik. Mind kedvelt és hatékony módszerek, mégis úgy tűnhet, hogy „csak” gyerekes képzelgések. Hasonlóképpen az átfogalmazásokra is egyesek csak legyinteni szoktak. Mitől jobb az, ha ezt mondom „meg tudom csinálni!”, ahelyett, hogy „megpróbálom ezt megcsinálni”? Tényleg annyira fontos, hogy a „nem adom fel” helyett azt mondjam „kitartok a végsőkig”?

Először is meg kell értenünk, hogy a tudatalatti és a tudattalan teljesen más elvek alapján működik, mint a tudatunk. Gondoljunk csak az álmokra.  Nem érvényesülnek a fizika törvényei, a tárgyak lehetetlen formában és kombinációban fordulnak elő, érthetetlen összefüggések jönnek létre, valószerűtlen dolgok történnek meg velünk, mégis mindig azt hisszük, hogy amit álmodunk, az ténylegesen megtörténik, hogy azok reális és valós események. Miért? Mert olyankor a tudatos gondolkodás logikai és racionális szűrői ki vannak kapcsolva, hiszen alszunk. Olyankor a kormányt a tudatalatti tartja kézben. A tudatalatti pedig nem akad fenn sem a fizika törvényeinek megsértésén, sem az az ok-okozati viszonyok összekuszáltságán, sem az időbeli síkok eltolódásán. Ott egyszerűen más szabályok működnek. Mégpedig milyen jól! Hiszen abban mindannyian egyetértünk, hogy egyes álmok néha nagyon mély érzelmeket váltanak ki belőlünk, egy-egy jelenet megdöbbentően nagy hatással lehet ránk, utána akár napokig is elrágódhatunk rajtuk. Másfelől pedig még az is előfordulhat, hogy a napi problémákra egy-egy álomkép nyújt megoldást (ahogy például Kekulénak is egy saját farkába harapó kígyó álomképe segített a benzol képletének megalkotásában!)

Amikor a pszichológia bizonyos „gyerekesnek” vagy „banálisnak” nevezett eszközökhöz vagy trükkökhöz nyúl, akkor elsősorban nem a tudatos, racionális szinten működő énünket célozza meg. Hiszen akkor elég lenne csak annyit mondani: „Nem fogok izgulni a verseny vagy a prezentáció előtt. Nincs okom rá, hiszen felkészültem.” vagy „Ez egy kudarcélmény volt, de nem befolyásol semmiben, ugyanolyan magabiztos vagyok, mint előtte”. Ugye ez mégsem így működik? Ha ilyen egyszerű lenne, akkor senkinek nem lennének érzelmi, kapcsolati vagy önértékelési problémái. Akkor mindent meg tudnánk oldani egy nagyon összeszedett, felnőttes, racionális és logikus kijelentéssel. Nem is lenne szükség pszichológusokra, ugye? Hogy ez mégsem így működik, az továbbvezet ahhoz a következtetéshez, hogy a megoldások néha más tudati szintet és teljesen más eszközökkel kell, hogy megcélozzanak. 

Ehhez vizsgáljuk meg egy kicsit, hogyan is működik ez a hármasság, amit a tudatos én, a tudatalatti és a tudattalan képez. Az viszonylag mindenki számára világos, hogy a tudatos énünkkel észlelünk, érzékelünk, gondolkodunk és akaratlagosan cselekszünk. A beszéd, a társas kapcsolatok, de még a fantázia és a képzelet is tudatos szinten zajlik. A tudatalatti szinthez tartoznak azok a folyamatok, amelyek „épp most” nem tudatosak, de valamikor akár át is léphetik a tudatos szint határát, tehát tudatosíthatóak. Most nem térek itt ki arra, hogy egyes pszichológiai irányzatok – például a Freud-féle pszichoanalízis - eltérő terminusokat és némileg eltérő definíciókat használ a tudatalatti leírására. A lényeg az, hogy az itt lévő tartalmak viszonylag könnyen tudatosíthatóak, azaz előhívhatóak és elérhetőek a tudatos én számára is. Ide tartoznak például az emlékek, a korábbi tapasztalatok, élmények, érzések, amelyek az adott pillanatban nem állnak a figyelem központjában, azaz abban a pillanatban nem gondolunk rájuk. A tudattalan folyamatokkal és tartalmakkal ellentétben a tudatalatti területe átjárást biztosít a tudatos én számára. Ez tehát egy köztes terület, ahonnan az információ könnyedén átkerülhet a tudatos tartományba. És itt térjünk ki egy fontos megállapításra: attól, mert ezek a tartalmak többnyire nem elérhetőek a tudat számára, még nem jelenti azt, hogy a háttérből nem befolyásolnak! Szinte minden tudatos és racionális döntésünk mögött ott vannak, befolyásolva a gondolatainkat, érzéseinket, attitűdjeinket. Mert ugyebár a tudatalattit nem lehet kikapcsolni! Míg a tudatunk néha - például alvás alatt -„off-line” módba kerül, addig a tudatalatti mindig „on-line” működik! Ugye néha meglepődünk, amikor egy este még megoldhatatlan problémára reggel könnyedén megtaláljuk a választ? Nos, olyankor a tudatalatti már „megdolgozta” az éjszaka során a megoldási lehetőségeket! Reggel csak tudatosítani kell a „végterméket”!

Ezzel szemben a tudattalan már keményebb dió. Itt kétféle tartalom létezhet: az egyik az automatikus, reflexszerűen végrehajtott cselekvések tartománya, amelyek a végrehajtás során nem jutnak el a tudatunkig, és amelyeket nem is tudunk befolyásolni (például egy reflexes védekezés: lehunyjuk a szemhéjunkat, amint valami közeledik a szemünkhöz), a másik pedig azon pszichés folyamatok összessége, amelyek a tudat számára azért hozzáférhetetlenek, mert a tudatunk védekezik ezek a tartalmak megismerése ellen. Míg egyes gondolatokat, érzelmeket, mozgássorokat gazdaságossági okokból kifolyólag nem tudatosítunk – hogy a figyelmünk központja látszólag „fontosabb” feladatokra tudjon irányulni -, a tudattalanban többnyire a „veszélyesnek” tartott tartalmakat száműzzük. Ilyenek az ösztönök, vágyak, hajlamok, indítékok, amelyek tudatos felvállalása konfliktust okozhat az erkölcsi normáinkkal való ütköztetés során. Ezeket inkább elfojtjuk – nyilván nem tudatosan, ezért is tiltakozunk néha olya hevesen, ha bárki is utalást tesz rájuk! (Ez néha a 22-es csapdájává válhat, amivel a pszichológusokat néha meg is vádolják – és talán nagyon ritkán az is előfordul, hogy jogosan. Hiszen ha nem tudatosak, honnan tudjuk, hogy tényleg léteznek-e a tudattalanunkban, és nem csak kézenfekvő magyarázat a terapeuta számára!? Azaz nem kerülünk-e néha olyan helyzetbe a terápia alatt, hogy olyan „bűnöket vallunk be” a javulás reményében, amelyeket el sem követtünk? … Ez egy bonyolult és kényes problematika, amelyet majd máshol fogok boncolgatni!)

A három szint képletesebb érzékeltetésre vegyünk egy egyszerű analógiát: egy hajót. A kapitány az irányítófülkében képviseli a tudatos ént. Ő határozza meg az irányt, ő adja ki a parancsokat, ő dönt. Ő képviseli a szaktudást, amit egy hajó irányítása igényel, ő ismeri a szabályokat, ő gondoskodik arról, hogy ezeket betartsák a navigálás során. Ő felügyeli a legénységet, így a szigor és a hatalom is az ő kezében összpontosul. A legénység felel meg a tudatalattinak: ők végrehajtják a kapitány parancsait, mert erre lettek kiképezve. Szó nélkül és gördülékenyen végzik a dolgukat. Ha azonban valami szokatlan dolog merül fel, meg tudják beszélni a kapitánnyal – azaz a munkájuk részleteit a kapitány is megismerheti. Nem áll ugyan a kapitány rendelkezésére elég erőforrás, hogy minden apróságot saját maga ellenőrizzen - ahogy a tudatos énnek sincs végtelen kapacitása a figyelem központjába helyezni mindent, ami a saját személyével kapcsolatban történik, de megbízik a legénységben, aki az esetek nagy részében jó munkát végez az alsó szinteken. Aztán ott van a gépészet, azaz a tudattalan - amely a megfelelő aktiválásra „magától működik”, a kapitány pedig nincs kapcsolatban a motorral, a fűtéssel, az energia rendszerekkel. Ha azonban bármilyen meghibásodás történik a gépészetben, akkor igenis szükséges beavatkoznia, ahogyan a pszichés problémák esetében is hasznos, ha a tudatos én feltárja a tudattalan hajtóerőket. Bárhogy is nézzük, egy dolog világos: a tudatos lelki életünk hátterében nagyon nagy százalékban állnak a mögöttes tartalmak – amelyek átmenetileg vagy egyáltalán nem tudatosak ugyan, de ezekre támaszkodva döntünk, alakítunk ki álláspontokat, reagálunk, szabályozzuk a viselkedésünket.

Milyen szabályok szerint működik hát a tudatalatti?

Míg a tudatos énünk többnyire szavakban, mondatokban fogalmaz, logikai szűrőket alkalmaz, a számára elérhető „reális” információkhoz képest teszteli a tartalmakat, gyanakodik, és néha átlát a csalóka felszínen, addig a tudatalatti és tudattalan (a továbbiakban az egyszerűség kedvéért itt egységesen csak tudatalattinak nevezem) folyamatok teljesen más szabályok szerint működnek. A tudatalatti néha olyan, mint egy naiv gyerek – azaz elhisz mindent, amit mondanak neki, anélkül, hogy akárminek is utánajárna. Néha olyan, mint egy kamasz, befolyásolható és bizonytalan. Néha olyan, mint egy szégyellős szűzlány, aki minden közeledésre megijed, de a hamis dicséretet mégis elfogadja. Máskor meg olyan, mint egy megkeseredett öreglány, aki mindenben csak a rosszat látja. De lehet bohókás öregember, aki néha megtréfál, és az is előfordul, hogy igazi zseni módjára találja meg az összefüggéseket és megoldásokat az események között. De a viccet félretéve, van pár konkrét tény is, ami igencsak jellemző a tudatalatti működésére:

1. Az első és legfontosabb: nem ismeri a „NEM” szót! Próbáljuk ki: a következő pillanatban NE gondoljunk egy rózsaszín elefántra! Ugye, hogy beugrott a kép? Miért? Tudatosan nem akartunk erre gondolni, de a tudatalattink szabotálta a feladatot! Ne feledjük, ő mindig figyel a háttérből, így sokszor befolyásolja azt, amit gondolunk, amit érzünk, és amit teszünk, csak legtöbbször ezt nem vesszük észre! Figyel a háttérből, és mindenre reagál. Ezért, ha azt mondjuk magunknak „ezt most nem fogom elszúrni”, ő csak ennyit érzékel „elszúrni?”, „lehet, hogy elszúrom?” , „elszúrhatom?” , és innen már nincs sok a „tényleg el fogom szúrni?”-ig!
2. Szelektál, megszűri az információt, csak azt használja fel, ami fontos számára, vagy ami párhuzamban van az addigi tapasztalataival. Ezért fordulhat elő az, hogy aki depresszióra hajlamos, az több negatív emléket őriz, ezeket pedig nagyon erősen összeköti az önértékelésével. Nála a negatív emlékek sokkal jobban összeszerveződnek és könnyebben előhívhatóak, így bármilyen kis negatív információval találkozik, az már aktiválja is az egész hálózatot. Ha egy depresszióra hajlamos, negatív hozzáállású személynek azt mondjuk: „ezt elég jól csináltad, jól indultál, de közben veszítettél a lendületből és a végére erőtlen lettél”, akkor a „veszítettél a lendületből” és „erőtlen” kifejezésekre már aktiválódik a negatív spirál, és az üzenet pozitív jelentései eltörpülnek a negatívak mellett. A jó hír az, hogy ugyanígy működhet mindez pozitív irányba is. Akár a közönség biztatása is kiválthat egy kivételesen jó teljesítményt, ha a tudatalattink ezt azonnal összeköti valamilyen korábbi sikeres szerepléssel!
3. Kreatív – míg a tudatos gondolkodás algoritmusokkal operál, addig a tudatalatti sokkal jobban támaszkodik az eredeti megoldásokra, az intuícióra. A híres példa erre Kekulé esete – amelynek valódiságával kapcsolatban azért merültek fel kérdések, de anekdotának és példának mindenképpen jó. Kekulé a benzolt képletének kidolgozásán hosszasan szenvedett, míg egyszer azt álmodta, hogy egy kígyó beleharapott a saját farkába. Ez adta az ötletet, hogy a molekulák a lineáris összekapcsolódási modelltől eltérően akár egy körkörös formát - ebben az esetben egy hatszöget - is alkothatnak. Biztos jártunk már úgy, hogy egy problémán egész nap rágódtunk, majd másnap reggel, ahogy felébredtünk, egyszerűen csak tudtuk a megoldást. Nos, alvás közben, ahogy az előzőekben is szó volt róla, a tudatalatti nem pihen, így tovább dolgozik a bennünket foglalkoztató problémákon. Később, éber állapotban azt hisszük, hogy csak úgy egyszerűen eszünkbe jutott a megoldás, de arra nem gondolunk, hogy a feladatot már „megdolgoztuk” az éjszaka folyamán. Ez a „megdolgozás” eredeti gondolat- vagy képtársításokkal jön létre, hiszen a tudatos racionális problémamegoldás alvás közben ki van kapcsolva.
4. Többnyire képekkel és mozdulatokkal kommunikál, ritkábban használ szavakat, mint a tudatos én. Gondoljunk ismét csak az álmokra - ott is túlsúlyban vannak a képek, az érzetek, érzések, mozgások, és bár beszéd is előfordul, az kevésbé domináns. A képek nagyon intenzív benyomást keltenek bennünk. Ha ébredés után sikerül felidézni az álmainkat, azok nagy hányada képekből áll, amelyekhez gyakran társul erős érzelmi töltet is. Ezért is annyira hatásos eszköz a terápiában a vizualizáció: a tudatalatti képekben gondolkozik, a képekkel pedig könnyebben manipulálhatóak az érzelmeink. 
5. A képi információkat ráadásul sokkal könnyebben és gyorsabban dolgozzuk fel. Ezt bizonyítják azok a ’60-’70-es években végzett híres „tudatalattit befolyásoló” kísérletek, amikor a levetített filmkockák közé olyan röviden felvillanó képeket is beiktattak, amelyekkel a vizsgálati alanyok szándékait próbálták befolyásolni. A beiktatott képek felvillanása olyan rövid ideig tartott, hogy azt tudatosan nem képes az emberi agy feldolgozni. Mint az a kísérletekből kiderült, ezek a képek mégis hatással voltak a vizsgált személyekre. A kutatások többségében valamilyen terméket próbáltak reklámozni. Az eredmény ugyan elmaradt a várakozástól olyan szempontból, hogy a résztvevők nem feltétlenül azt az üdítő márkát választották, de szignifikánsan szomjasabbak voltak, mint a kontroll csoport, akiknek nem iktattak be ilyen képeket a film vetítése közben.
6. A tudatalatti szereti a szimbólumokat: egy-egy képet szubjektív jelentéssel ruházunk fel, így az adott szimbólum vagy kép mindig képes a hozzá kapcsolódott érzelmeket vagy gondolatokat előhívni belőlünk. Ezek a szimbólumok lehetnek archetípusosak, amelyek többnyire mindenkire jellemzőek, azaz hasonló jelentéssel bírnak akár eltérő kultúrák esetében is. Így nem meglepő, hogy hasonló reakciókat vált ki szinte mindenkiben - ilyenek például a mitikus vagy vallásos szimbólumok. Ugyanakkor jónéhány egyéni szimbólumot is használunk, amelyek csakis ránk jellemzőek, hiszen a saját életünk során alakultak ki, csak számunkra hordoznak egyedi tartalmat.
7. Az átélt események, élmények, hiedelmek szoros összeköttetésben állnak egymással – mondhatni egy hálózatban vagy mátrixban léteznek. A tudatos információfeldolgozással ellentétben a tudatalattink egy multi-dimenziós és sokkal rugalmasabb valósággal operál. Ezért is oly nehéz valamilyen rossz beidegződést, hibás gondolkodási sémát megtörni, hiszen annyi szálon rögzül az énünk legmélyebb rétegeihez. Ugyanakkor néha meglepő, hogy egy látszólag semleges inger miért válthat ki olyan heves érzelmi választ. A két esemény, történés között akkor is létezik a kapcsolat, ha nem tudatosul. Így egy „trigger” (kiváltó inger) sokszor előhív egy bizonyos reakciót, olyankor is, ha a reakció egyáltalán nem hatékony abban a szituációban. Sok fóbia hátterében állnak például ilyen triggerek.
8. Sajátos logika. Életünk során, az átélt tapasztalatok alapján kialakul bennünk egy „működési elv” a világról, saját magunkról, más személyekről. Ez a hiedelmek és meggyőződések rendszere, amelyek mélyen rögzülnek bennünk, de legtöbb esetben nem is tudatosítjuk őket. Ezért, ha gyerekkorban azt hallottuk valamelyik szülőtől, hogy „te fiam semmire sem vagy jó”, akkor ne csodálkozzunk, ha felnőtt korunkban az ítéleteket kiváltó helyzetekre erősebb stresszel reagálunk. De akár el is „rejthet” bizonyos emlékeket. Hasonlóképpen hatnak a tudatalattinkra a szólás-mondások is. Ha például csak futólag teszünk egy megjegyzést egy kollégánknak, hogy az aktuális munkánk csak plusz teher a vállunkon, majd pár nappal később erős szédülés, izomgörcsök, váll és nyakmerevség áll be, akkor emlékezzünk vissza: a tudatalattink ezt szó szerint így értette és a saját módján jelzi is, hogy ez neki sok! 
9. Nem tud különbséget tenni a valós és az elképzelt élmények között. Próbáljuk csak ki. Hunyjuk be a szemünket, és képzeljünk el egy citromot. Idézzük fel, milyen az illata, képzeljük el, hogy megfogjuk, kettévágjuk, majd egy kis citromlevet a szánkba csorgatunk. Ennél a képnél elkezdünk egy kicsit több nyálat termelni, azaz, összefut a nyál a szánkban! A tudatalattink ugyanis nem tudott különbséget tenni a között, amit elképzeltünk, vagy amit ténylegesen tapasztaltunk.
10. Úgy működik, mint egy 7 éves gyerek - ha szeretik, akkor jól viselkedik. Ha nem kapja meg a megfelelő figyelmet, akkor fellázad és szabotál! Szüksége van arra, hogy irányítsák, megmondják, mi a jó és mi a rossz. Utána ő ahhoz tarja magát. Néha még akkor is, amikor a tudatos én később korrigál, finomít, átértelmez. A tudatalatti mindent szó szerint ért. Kivéve a „nem”-et (amit nem ért).
11. Mágikusan Például a hetes szám, akárcsak a mesékben, valamilyen rejtélyes oknál fogva a leghatásosabb a tudatalattinknál. Ha szuggerálni szeretnénk magunkat valamire, akkor azt hétszer kell megismételnünk, hogy működjön. Nem tudjuk, hogy pontosan miért a hetes, de ugye az sem az sem véletlen, hogy a mesékben is ez egy gyakran előforduló varázsszám.
12. Védelmi funkciót tölt be. Mivel a tudatos információfeldolgozási kapacitásunk véges, de még találóbb, ha azt mondom, nagyon is korlátolt, a tudatalatti egyfajta védelmet nyújt számunkra azokkal az ingerekkel szemben, amelyeket nem vagyunk képesek tudatosan feldolgozni. Ahogyan az immunrendszerünk reagál a szervezetünkbe került kórokozókra, úgy a tudatalatti is egyfajta lelki „homeosztázis” fenntartásán dolgozik, azaz a legjobb tudása szerint cselekszik, és adott esetben védekezik a bennünket ért külső ingerek ellen.

Most, hogy megismertük a tudatalatti működésének leglényegesebb szabályait, talán már nem bagatellizáljuk a pszichoterápiában használatos eszközök erejét, még ha időnként ezek ténylegesen banálisnak vagy gyerekesnek is tűnnének. A vizualizálás, a képi elemek felhasználása, az egyes események és érzelmek közötti kapcsolat megtörése, és helyettük hatékonyabbak kialakítása, a tudatalatti célzott „irányítása”, igenis a pszichológia legitim és professzionális eszközei, amelyek mögött komoly kutatások és kísérletek is sorakoznak. 

A folytatásban azokat az eszközöket tekintjük majd át, amelyeket hatásosan vethetünk be a tudatalatti befolyásolására. Nem szükséges ahhoz pszichoterápiára járnunk, hogy pár egyszerűbb trükköt magunk is alkalmazhassunk.

Addig is egy jó tanács: Tedd a tudatalattidat a barátoddá!

A nyugati kultúrában sokszor a tudatalattit egyféle ellenségként kezeljük, mint valami olyan entitást a saját énünkön belük, amely szabotálja a tudatos énünket, aki ellenünk játszik, a legrosszabb pillanatokban lép fel és tesz keresztbe a tudatos énünk törekvéseinek. Nos, ha ez néha így is lenne, az csupán azért van, mert nem vagyunk elég jó viszonyban a tudatalattinkkal. Ha nagyobb szerepet juttatnánk neki, létjogosultságát és pozitív hatalmát jobban elismernénk, akkor valószínűleg jobban is tudnánk vele együttműködni. A „hogyan” kérdésre pedig a választ megtudhatjuk a folytatásból!