mentális tréning

Miért imádunk a sárban fetrengeni?

2017. április 05. - sportpsycho

 

Sár, hideg víz, kúszás-mászás, futhatatlan kaptatók, cipelés, egyensúlyozás, kőkemény erőpróbák, koncentráció…  Nem katonai kiképzésről van szó, bár a hasonlóság egyértelmű. Mi késztet arra 8000 lelkes indulót, hogy mindennek a tortúrának kitegye magát? És mi késztet 1000 gyereket ugyanerre? Miért ül ki az önfeledt boldogság a fáradt, sáros arcokra, miután a máglyarakást átugorva berobognak  - vagy éppen bevánszorognak - a célba?  Miért örül ilyen hirtelen megugró népszerűségnek az akadályversenyzés? A hétvégén Veszprémben megrendezett Spartan Race Sprint futam kapcsán egy kicsit elméláztam a jelenség pszichológiai hátterén…

 erik_vehech_vizesgodor.jpg

Milyen kihívásokat jelent egy akadályfutó verseny?

Az utcai futóversenyek még mindig nagyon népszerűek, de lehetetlen nem észrevenni, hogy a sportolni vágyó nagyközönséget újabb trend kerítette hatalmába: az akadályfutás. Sárban, hidegben, melegben, esőben, fagyban – minden időjárási körülmények között és minden évszakban rendeznek ilyen versenyeket, és a részvételi arány egyre csak nő.  Hazánkban is jó pár ilyen versenyen vehetnek részt a magukat mindenáron kínszenvedéseknek alávetni akaró lelkes sportkedvelők: Spartan Race, Pannonhajsza, Brutálfutás, Hunfoglalás, csak hogy párat említsek. A távok eltérőek: 6-7 kilométertől egészen a 20 km feletti pályahossz között bármi lehet. Az akadályok is különbözőek, de van pár alapfeladat: kötélmászás, tárgycipelés, dárdahajítás, majomlétra, lajhármászás, szögesdrót alatt kúszás, egyensúlyozás, na meg a „szellemi” feladat a sok fizikai között: a memória teszt. Mindeközben pedig futni kell, többnyire hullámzó, szintes pályán, és a legszárazabb időben is csupa sár lesz minden teljesítő, erről a vizes akadályok gondoskodnak.

A Veszprém Spartan Race futamaira már rég nem lehetett nevezni, a helyek rekord idő alatt beteltek. Az utóbbi hónapokban már csak a futam csere-bere, illetve a sérülés miatt feleslegesség vált nevezések átadása zajlott. A legnagyobb közösségi média oldalon a zárt csoport már több,  mint 6500 tagot számlál. A versenyek népszerűségét mi sem példázza jobban, minthogy a szülők a gyerekeiket sem féltik az effajta kihívásoktól.

Miért szeretjük?

Azt gondolnánk, hogy csak pár elvetemült tudja élvezni az effajta kihívást. Nos, nem így van. Olyanok is vállalkoznak az akadályversenyekre, akik pár hónappal előtte még egyáltalán nem sportoltak. Van aki rendszeresen fut, és az erőpróbákat igyekszik több-kevesebb sikerrel teljesíteni. Van, aki az erőpróbákban remekel, a futást viszont több-kevesebb séta és beszélgetés közepette tudja le. Egyesek minden csepp erejükkel azon vannak, hogy minél gyorsabban és kevesebb hibával végezzék a versenyt, mások az egészet nagy bulinak, ismerkedési lehetőségnek és nagyszerű időtöltésnek tartják. 

Milyen kihívást jelent az akadályverseny?

  • ha rendszeresen futsz is, ezekben a versenyekben az akadályok miatt biztos kilépsz a komfortzónádból
  • előre soha nem tudod, pontosan milyen hosszú lesz a táv, vagy hogy milyen akadályokkal találod szembe magad, így rugalmasnak kell lenned
  • olyan helyzetekben találod magad, amelyeket normál körülmények között elkerülsz – például patakmederben futás, hideg vízben ruhástól, cipőstől úszás, sárban kúszás-mászás – a kihívások tehát nem megszokottak
  • olyan erőpróbákat kell teljesítened, amelyekre nem vagy felkészülve, nem edzettél rájuk, így le kell győznöd a kishitűséged, a bizonytalanságod, a szorongásod, és csak a feladatra kell koncentrálnod
  • Olyan szitukban találod magad, amelyekre nem számítottál, így a gyors helyzetfelismerés nagy előny lehet. Ettől lesz izgalmas is az egész.
  • Önmagában talán nem nagy dolog a kötélmászás. Sem a négyütemű fekvőtámasz. De miután egy futhatatlanul meredek kaptatón éppen hogy feljutottál, és azonnal kötelet kell másznod, vagy 30 négyütemű fekvőtámasz után kéne nekiiramodnod a futásnak, rájössz, hogy ezek így együtt kissé megnehezítik a dolgod. Szenvedni fogsz, az biztos.
  • A cipelésekre azt mondod: persze, hogy nehéz, de legalább meg tudom csinálni – ellentétben a függeszkedéssel vagy majomlétrával – de egy idő után rájössz, hogy talán alábecsülted a feladat nehézségét. Amikor a farönk már teljesen kidörzsölte a válladon a bőrt, rájössz, hogy kicsit alázatosabbnak kéne lenned a feladattal szemben.
  • Amikor azt gondolod, hogy neked ebből már nagyon eleged van, és már nem igazán tudsz tovább menni, mégis erőt veszel magadon, rájössz, hogy a határaid mégiscsak tágabbak, mint eddig gondoltad.
  • Amikor hullafáradtan, sárosan, vacogva, horzsolásokkal és zúzódásokkal tele végre beérsz a célba, úgy érzed, hogy most annyival több vagy, mint mikor elindultál – (és nem csak a rád rakódott kilónyi sár miatt)

foto-11-1.jpg

Miért szeretjük hát ezeket a versenyeket?

Végeztem egy kis - nem hivatalos -  vélemény kutatást (410 fő)

  1. Mert a határainkat feszegetjük

Egy átlagos amatőr sportoló számára, aki, tegyük fel, heti háromszor edz, ez a fajta megmérettetés nagyobb erőfeszítést igényel, mint egy utcai futóverseny. A legtöbb ember számára nem egyszerű feladat megtartani a saját testsúlyát, kitolni magát egy 2 méteres palánkon, vascsöveken és karikákon lógva haladni.

  1. Mert változatos és izgalmas

Ugyanakkor ott vannak az ügyességi számok, mint dárdahajítás, egyensúlyozás, falmászás – amelyek bár nem nehezek, de teljesítésük némi technikát is igényel. Ez teszi izgalmassá, változatossá az eseményt. Ha pedig valaki nem tudja sikeresen venni az akadályok bármelyikét, nagy gond abból sem lesz, csupán a büntető feladatok izzasztják meg - újfent.

  1. Mert jó buli

Ez nem igényel magyarázatot.

  1. Mert jó a társaság

Csapatszellem. Ahogyan régen a háborúba indultak a harcosok, úgy sorakoznak most is a rajtnál a résztvevők, és örömmel olvadnak bele a csoportszellem nyújtotta lelki biztonság és bajtársiasság atmoszférájába. Értékes tapasztalatokat és új barátokat lehet szerezni. Semmi sem tud úgy összekovácsolni embereket, mint a nehézségek közös átélése.

  1. Mert nehezebb, mint egy futóverseny

A futóversenyekkel ellentétben itt a legtöbb résztvevő nem igazán az órával vagy a többi indulóval versenyzik, hanem önmagával. Legyőzni a félelmét, a szorongását, a bizonytalanságát. Vállalkozni valami igazán nehézre, ami számára tényleg kemény kihívás, de ugyanakkor az elégedettség és önbecsülés jutalmát ígéri. Végre tényleg „megharcolni” valamiért foggal, körömmel, ahogy az őseink tették.

Nézzünk körül: kényelmes életet élünk, ahol személygépkocsi, tömegközlekedés, lift, mozgólépcső, háztartási gépek szolgálnak ki, jóformán mozognunk sem kell. Mindenkit el tudunk érni, mindent  meg tudunk szerezni interneten, a karunkat sem kell kinyújtanunk. A kihívások, amelyekkel nap mint nap szembenézünk inkább pszichés jellegűek, a felgyülemlett stressz hormonokat vagy egyáltalán, vagy csak késleltetve tudjuk levezetni. Ahogyan egy spártai hős kollégám  - Hegedűs Balázs - a civil életben egyébként szoftverfejlesztő - olyan frappánsan megfogalmazta:

 „úgy érzem magam bent, mint egy állatkertbe zárt fogatlan oroszlán. Bezárhat engem bárki az irodába, de az ösztöneimet senki nem tudja elfojtani. Bennem még él a harci szellem, a küzdeni akarás”

 „A régi értékek, az önzetlenség, a hősiesség, bátorság mára már semmit nem jelentenek, az emberek lusták, gyengék, konfliktuskerülők és gyávák. Ahogy a Mester mondta, " Primitív korban élünk, amely se nem kegyetlen, se nem bölcs...félmegoldások átka sújtja. "
Szükségünk van a fizikai kihívásokra, a szenvedésre, a szó szoros értelmében vett harcra, ahhoz, hogy érezzük: élünk és egészségesek vagyunk!

  1. Mert sokat megtudok magamról.
  2. Mert jól mutat a sáros fotó új profilképként. Nem igényel kommentárt.

A 6. pontot kicsit bővebben kifejteném, a személyes tapasztalatim mentén.

img-20160911-wa0012-01.jpeg

A verseny az Élet metafórája.

Az idei szezonnyitó futam különös élményt jelentette számomra, mivel a gyerekfutamokon segítőnek jelentkeztem. Így nem a saját teljesítményemre és szenvedésemre figyeltem, hanem lehetőségem volt egy kicsit „kívülálló” szempontjából szemlélni az eseményeket. Elnézve a sok gyereket, megfogalmaztam magamban egy nagy közhelyet – amit mindig is éreztem valahol mélyen, de eddig nem tudatosítottam ilyen szinten. Szeretjük és utáljuk a versenyeket, félünk tőlük és vonzódunk hozzájuk, mert mind olyan, mint az Élet. Lehet könnyedén venni, játékosan, de lehet halálosan komolyan, görcsösen. Lehet elszúrni az elejét, utána korrigálni. Vagy szépen indulni, aztán belefáradni, és fásultan, „minden mindegy már” módon végezni.  Minden verseny megtanít valamire, ha van szemünk meglátni és van fülünk meghallani a tanulságot. De le is tudhatjuk csak egyszerűen, bármilyen mélyen szántó gondolatok nélkül.  Ahogy az életünk egyes eseményeit is sikerül bármilyen mélyebb nyom nélkül magunk mögött tudni.  Legalábbis tudatos szinten. Vannak vereségek és vannak sikerek, de úgy is dönthetünk, hogy mindezt nem engedjük „magunkhoz közel”, mert ugyebár ez csak egy verseny. Egy hobbi. Egy játék.  Mégis valahol tükrözi a személyiségünket, az aktuális lelkiállapotunkat, a hozzáállásunkat a megoldandó problémákhoz, a viszonyulásunkat a verseny (élet) többi szereplője felé. A gyerekek őszinték. Ők még nem rejtik el csalódottságukat, haragjukat, örömüket, kárörömüket, irigységüket, büszkeségüket. Ők mindent megélnek. És minden élmény formálja a személyiségüket, alakítja a jellemüket. Mindez bennünk –felnőttekben is megvan, de mi a civilizáltság álarca mögé rejtőzködünk, és még magunk előtt is letagadjuk a szociálisan  kevésbé elfogadható érzelmeinket.

Él bennünk egy „hős” típus, aki komolyan veszi a versenyeket és határtalanul büszke a sikereire, de ugyanott él bennünk a „félénk”, aki néha elbizonytalanodik, de erőt nyerhet egy kis sikerélményből. Van bennünk  „egy elégedetlenkedő”, akinek soha semmi sem elég jó, de ugyanakkor ő hajt előre és motivál a fejlődésre. Ott él bennünk –sajnos, ne is tagadjuk! – az „irigy”, az „örökös második”, aki mindig a barátai teljesítményéhez méri magát.  De mindenkiben – kivétel nélkül – megvan a játékos, laza és vidám „gyerek”, aki egyszerűen csak játszani akar, és közben jól érezni magát. És higgyük el, mindannyiunkban ott lapul a „jó fej”, aki fair play és segítőkész, csak a sok többi között nem mindig érvényesül a hangja.

20170401_094702-01.jpeg

Jó volt látni az önfeledt gyerekeket és a kicsit aggódó, kicsit feszengő, de határtalanul büszke szülőket. Jó volt látni, hogy a gyerekek tudnak még „igazán játszani” – nem számítógéppel, tablettel vagy okos-telefonnal, hanem ténylegesen a szabadban, a friss levegőn, sárban, koszban fetrengve, olykor szenvedve, de mégis felszabadultan és boldogan. A szülőket, felnőtteket is ugyanez az ősi életösztön érinti meg, amikor saját versenyükön vagy a gyerekeiket kísérve átélik ezt a „sárban fetrengős” élményt!

Hát ezért imádjuk az akadályfutó versenyeket.

 A Veszprém Spartan Race legjobb női és férfi helyezettei a 4orXtreme csapat tagjai:

20170401_104810-01.jpeg

 

A bejegyzés trackback címe:

http://mentaltraining.blog.hu/api/trackback/id/tr5412403819

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Trifecta 2017.04.06. 12:29:31

Remekül összefoglaltad a lényeget! Én is leginkább a cikkben felsorolt dolgokért szeretem a spartant és magát a versenyzést! :)

para_noir 2017.04.06. 14:51:54

Ennyi szófosást egy alapvetően három mondatos dologért...

sportpsycho 2017.04.06. 16:16:31

@Trifecta: másfél éve fogalmazgatom magamban, mert mindig nekem szegezik a kérdést, főleg aki még nem vett részt ilyesmin. Csak az tudja igazán, aki már kipróbálta!

sportpsycho 2017.04.06. 16:17:50

@para_noir: de azért elolvastad... :-)

terepfuto 2017.04.08. 02:29:46

Ha sar,ho,eso van a hegyen valahogy ez a sok sr ember nincs kint a hegyen.Persze ha feszbukra kell kepet posztolni akkor imadjak a sarat.

sportpsycho 2017.04.10. 12:28:54

@terepfuto: igen, bár így nem emeltem ki a posztban, de van aki egy kicsit ilyen vagánykodós célból indul ezeken a versenyeken, hogy elmondhassa, ő ezt is megcsinálta. Az időeredményével, vagy hogy hányszor büntetőzött - már nem dicsekszik. De őszintén, mindegy, hogy miért jön ki, ha addig is nem a kanapén zabálja a csipszet. És talán még kedvet is kap komolyan sportolni.