Veszprém Spartan Race.

10 napja járok mankók nélkül. Persze, nem tudok indulni. És ez a kisebb rossz. A nagyobb, hogy újabb műtét vár rám. Ennek ellenére kimentem a versenyre. Miért? Nem is tudom. Pedig sejtettem, hogy nehéz lesz. Nehéz nézni a sok lelkes indulót. A fáradt, de boldog arcokat. Én is harcos vagyok, de most az én csatám belül zajlik. Sajnos az a nehezebb. A kézzel nem fogható ellenség mindig kíméletlenebb.

Gyerekfutam

Míg legbelül magamat sajnáltam – kifelé görcsösen próbálva jó arcot vágni – hasztalanul, mert úgysem sikerült – addig rájöttem, hogy egyvalamiért mégiscsak jó dolog volt részt venni a versenyen. Most ebben az új minőségben: segítő. A gyerekfutamokhoz lettem beosztva, a célba érő gyerekeknek osztogattam érmet, polót és irányitgattam őket a babán és nápolyi felé. Na meg, dicsérgettem őket. Az új tapasztalat mentén meglepően hasznos következtetéseket vonhattam le. Eddig csak önző módon a saját és versenytársaim teljesítményével voltam elfoglalva. Most azonban láttam a sok gyerek ijedt, elérzékenyült, büszke, megilletődött, elszomorodott, kétségbeesett, önfeledt, vidám, csintalan, vagánykodó, hiú, szenvedő, de egyszersmind imádnivaló megnyilvánulásait. És rájöttem, hogy ők mind én vagyok. Ugyanezeket az érzelmeket éltem át eddig én is egy-egy versenyen – csak a felnőtteknél megszokott módon - a legtöbb érzelmet elrejtettem a jól bevált civilizált „elégedett vagyok – gratulálok a nálamnál jobbaknak –köszönöm az elismerést, de még van mit fejlődnöm” álca mögé.

A verseny –az Élet metaforája

Megfogalmaztam magamban egy nagy közhelyet – amit mindig is éreztem valahol mélyen, de eddig nem tudatosítottam ilyen szinten. Szeretjük és utáljuk a versenyeket, félünk tőlük és vonzódunk hozzájuk, mert mind olyan, mint az Élet. Lehet könnyedén venni, játékosan, de lehet halálosan komolyan, görcsösen. Lehet elszúrni az elejét, utána korrigálni. Vagy szépen indulni, aztán belefáradni, és fásultan, „minden mindegy már” módon végezni.  Minden verseny megtanít valamire, ha van szemünk meglátni és van fülünk meghallani a tanulságot. De le is tudhatjuk csak egyszerűen, bármilyen mélyen szántó gondolatok nélkül.  Ahogy az életünk egyes eseményeit is sikerül bármilyen mélyebb nyom nélkül magunk mögött tudni.  Legalábbis tudatos szinten. Vannak vereségek és vannak sikerek, de úgy is dönthetünk, hogy mindezt nem engedjük „magunkhoz közel”, mert ugyebár ez csak egy verseny. Egy hobbi. Egy játék.  Mégis valahol tükrözi a személyiségünket, az aktuális lelkiállapotunkat, a hozzáállásunkat a megoldandó problémákhoz, a viszonyulásunkat a verseny (élet) többi szereplője felé. A gyerekek őszinték. Ők még nem rejtik el csalódottságukat, haragjukat, örömüket, kárörömüket, irigységüket, büszkeségüket. Ők mindent megélnek. És minden élmény formálja a személyiségüket, alakítja a jellemüket.

Típusok

Próbálom besorolni a tegnap tapasztaltakat valamilyen kategóriába:

„Félénk” – nem bízik magában, pedig ügyesen megcsinál mindent, de szüksége van a bátorításra, az odafigyelésre, a megerősítésekre

„Apu büszkesége” – nem ő a legjobb, de ez nem szegi kedvét, - sem a papáét -, határtalanul büszke, mindent sikerélménynek él meg, hatalmas pozitív visszajelzés neki az egész verseny

„Hős” – erején felül vállal, ezért a verseny végére már nagyon elfárad, akár le is marad, de hősiesen végigszenved minden akadályt, és a következő versenyen tanul ebből

„Laza” – végig beszélget, nevetgél, nem annyira a feladatra koncentrál, mint inkább a hangulatot élvezi, ő a „nagy játékos”

„Csalódott” – akárhogy teljesít, mindig a magánál jobbakhoz méri magát, sosem elégedett, kissé durcás, de legbelül hatalmas erőket tud mozgósítani

„Jó fej” – jókedvű, megteszi, amit tud, de nem görcsös, mindig fejlődik egy kicsit, egyre jobb lesz, de a saját teljesítményénél olykor fontosabb, hogy segítsen másoknak, sportszerű legyen, élvezze, amit csinál

Mind mi vagyunk

Miközben fogalmaztam magamban a típusokat, rájöttem, hogy mindegyik megvan bennem is. És valószínűleg mindenki másban is. Tudattalan és tudatos döntések összefonódott mintázatában alakul ki, hogy mikor melyik típus érvényesül, vagy hagyjuk-e érvényesülni-e egyáltalán. Él bennünk egy „hős” típus, aki komolyan veszi a versenyeket és határtalanul büszke a sikereire, de ugyanott él bennünk a „félénk”, aki néha elbizonytalanodik, de erőt nyerhet egy kis sikerélményből. Van bennünk  „egy elégedetlenkedő”, akinek soha semmi sem elég jó, de ugyanakkor ő hajt előre és motivál a fejlődésre. Ott él bennünk –sajnos, ne is tagadjuk! – az „irigy”, az „örökös második”, aki mindig a barátai teljesítményéhez méri magát.  De mindenkiben – kivétel nélkül – benne van a játékos, laza és vidám „gyerek”, aki egyszerűen csak játszani akar, és közben jól érezni magát. És higgyük el, mindannyiunkban ott lapul a „jó fej” is, csak a sok többi között nem mindig érvényesül a hangja.

Akkor ki vagyok?

Merem remélni, hogy nem kezdődő szkizofréniám jele a fenti introspekció, hanem annak a fontos ténynek a felismerése, hogy minden ott van bennem: a legjobb és a legrosszabb. Tőlem függ, hogy miként tudom mindezt egymással megbékíteni, megszólaltatni, kifejezni, segíteni, felerősíteni, elhalkítani, megpuhítani.  

Köszönöm Spartan Race.