Célok. Álmok. Fogadalmak. Tervek. Hogyan kezd el?  Hogyan valósítsd meg?  Hogyan tarts ki?  Így még az év elején, tele van jó tanácsokkal a legtöbb magazin, blog, közösségi média. Az első két–három cikket naiv érdeklődéssel olvastam, de mostanra kezdek egy kis ellenérzéssel élni irántuk.  Valójában nem is a téma zavar, hanem a cikkek tartalma. Stílusa.  Megfogalmazása. Ezt tedd, azt ne tedd! Csomó általánosság, közhely, esztétikus külsőbe csomagolva, és átnyújtva, tessék: fogyaszd! Kicsit olyan érzésed lehet olvasás közben: íme, így csinálják a profik,  - persze nem te, mert neked úgysem fog sikerülni-, annak sem, aki a cikket írja, mert sorok között persze ez is átjön – szóval, itt van egy minta, amit követhetsz, ha fel tudsz érni ezekbe a magasságokba!

Igen, én is elbuktam már számtalanszor. Alapjáraton türelmetlen vagyok, mindent akarok és azt azonnal. De vannak olyan területek, ahol – nyilván, mert fontos számomra – megtanultam kivárni. Megtanultam tenni a dolgom, és nem agyalni. Csak dolgozni. Eredménytől, visszajelzéstől függetlenül. Kisiskolás módra viselkedni: megjelenni, elvégezni a feladatot, és hazamenni. Nincs kérdés, nincs kétely. Csak a jól elvégzett munka. Hogy az mire lesz elég? Hát majd kiderül. De ha állandóan elemezgetem, hasonlítgatom, felmérem, kiértékelem… akkor sem jön hamarabb az eredmény, - legfeljebb a frusztráció. A kis sikerek lelkesítenek, a részeredményekre lehet tovább építeni – mondják. Valóban. De nem minden területen, nem minden feladat esetében. A fejlődés nem mindig lineáris. Az út nem mindig egyenes. A munkát viszont mindig el kell végezni – nincs trükk, nincs rövidebb út, nincs kompromisszum. Ezért van, amikor jobb, ha megyek előre, leszegett fejjel, és csak teszem a dolgom. Nem nézek se jobbra, se balra. Csak haladok, mint a szemellenzős lovak, nem engedem, hogy a környezet elbizonytalanítson. Ha tudom, mi a feladat, elvégzem, és nem gondolkodom. Mint a kisiskolások. Ilyen egyszerű. Tiszta. És célravezető.